Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 36 találat lapozás: 1-30 | 31-36

Névmutató: Nagy Antal

1991. július 27.

Szatmárnémetiben megszüntették a Kossuth Lajos, Vörösmarty Mihály, dr. Lütő Béla és Budai Nagy Antal utcákat. Az utóbbi Ion Budai Deleneau utca lett. /Utcanév-keresztelő. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), júl. 27.

1996. augusztus 15.

Csíkszeredában a városi RMDSZ-szervezet újraalakítására létesült kezdeményezőcsoport szervezésében zajlik a városi szervezet elnökét és 32 tagú döntéshozó testületét, a Városi Küldöttek Tanácsát megválasztó közvetlen és titkos belső választás előkészítése. Aug. 15-én a jelölőbizottság véglegesítette a listát. Az elnöki tisztségre hárman pályáznak: Nagy Antal /55 éves, tanár/, Sántha Pál Vilmos /54 éves, közgazdász/ és Szőke Domokos /28 éves, mérnök/. Az aug. 19-24-e között sorra kerülő mozgó urnás választáson részt vehet minden Csíkszeredában lakó RMDSZ-tag, illetve az RMDSZ társult szervezetei egyikének tagja. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), aug. 16., 846. sz./

1996. augusztus 15.

1996. október 15.

A székelykeresztúri Nagy Antalnál, a helyi Rubin vendéglő pincérénél házkutatást tartottak, majd beidézték júliusban a rendőrségre, mert egy ittas vendégnek eltűnt a pénztárcája /amiről ő akkor nem is tudott, csak másnap értesült róla/, a rendőrségen nyolc órát vallatták és tizenhét gumibotütést mértek a két tenyerére. Hónapokig nem volt folytatása, de most újra behívatták, kapott egy pofont. A pincér az Udvarhelyi Híradó szerkesztőségéhez fordult. A lap munkatársa, Fülöp Dénes elment a rendőrségre, ahol Guraliuc Ioan százados kijelentette: hivatalosan nem nyilatkozhat, de azt elmondta, hogy ő nem tűri meg beosztottjainál a civilizálatlan magatartást. Ennek ellenére mégis az a kérdés, hogy miért fordultak idén már két esetben magánszemélyek panasszal a polgármesteri hivatalhoz. Benyovszki Lajos polgármester elmondta, hogy a jelenlegi törvények nem biztosítják, hogy a helyi választott szervek beleszólhassanak a rendőrség munkájába. /Fülöp D. Dénes: Eltűnt egymillió lej. "Tizenhét ütést kaptam". = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), okt. 15./

1997. április 5.

Bánffyhunyad nacionalista román tanácsosai a kisváros egyetlen magyar nevű utcáját akarták átkeresztelni, de javaslatukat a tanács elvetette, így a Budai Nagy Antal utca marad. Mi gátolja Bánffyhunyad lakosságának több mint negyedét kitevő magyarságot abban, hogy javasolja utcák elnevezését például Kós Károlyról vagy Ravasz Lászlóról? /Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 5./

2000. október 9.

A csíkszeredai Márton Áron Gimnázium udvarán újabb kopjafát állítottak a hét végén az iskola diákjai és tanárai, az ezer éves magyar államiság és magyar oktatás valamint az aradi vértanúk emlékére. A kopjafát Nagy Antal tanár adományozta, aki az ünnepség keretében az aradi tizenhárom vértanúra emlékezett. Az iskola igazgatója, Varga László és Sata Klára aligazgatónő koszorúzták meg a kopjafát. /(Daczó Dénes): Kopjafa a millennium évében. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 9./

2001. augusztus 21.

A székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal közvélemény-kutatást végzett, és javaslatokat kért a lakosoktól a múlt rendszerben önkényesen elnevezett utcák neveinek megváltoztatására, illetve az egykori elnevezések újbóli hivatalosítására. Kilenc utca és két tér neve a következőképpen módosul: a Horea ezután Kornis Ferenc utca, a Closcából Attila utca, a Crisanból Eötvös József, a Hargita-tér Kőkereszt-tér, a Jövő utca pedig Bíró Lajos utca lesz. A Hősök utca Ugron Gábor nevét veszi fel, a Vasile Alecsandri Szentjános utca lesz, mint hajdanán. A Cuza Voda utca ezentúl a Wesselényi Miklós utca, a Budai Nagy Antal pedig a Baróti Szabó Dávid névre hallgat. A Szabadság-térnek ezután Városháza-tér a neve, a December 1. utcának a Malom és a Tompa László utca közötti szakasza pedig Sziget utca. /Utcanév-változtatások. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), aug. 21./

2001. október 20.

A bukaresti Petőfi Művelődési Társaság okt. 3-i összejövetelén Vistai András János köszöntötte a 75 éves Demény Lajos történészt, aki 1947 óta ismeri az ünnepeltet. Kolozsváron a Mátyás király szülőházában székelő Móricz Zsigmond Kollégium ösztöndíjas tagjaiként találkoztak először. Akkor Vistai András János az Egyetemi Arcvonal címmel hetente megjelenő újságoldalt szerkesztette. Demény Lajos az egykori Leningrádban folytatta tanulmányait. Évek hosszú során kutatta fel a Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelés írásos emlékeit, s 1960-ban megjelent a könyve, Az 1437-38-as bábolnai népi felkelés. Ezt később két kiadásban továbbfejlesztette (1977, 1987). Ennek az eseménynek az okmánytárát csak 1991-ben lehetett kiadni. Demény Lajos foglalkozott román könyvtörténeti kutatásokkal is, nevéhez fűződik az első román nyomatatott szöveg felfedezése, bemutatása (1965; könyvben 1971-ben). Ezirányú kutatásait - Lidia Demény közreműködésével - tekintélyes monográfiában összegezte és adta ki 1986-ban. Demény Lajos akadémiai tudományos kutató, majd a Iorga Intézet nemzetiségi osztályának vezetője lett. A 70-es évek végétől az erdélyi magyarság történelme úgyszólván a székelységre szűkült. Demény Lajos és tudományos munkatársai ezt a beszűkítést igyekeztek a lehető legjobban kihasználni. Ezek között legjelentősebb a Székely Oklevéltár új sorozata, ennek két első kötete azonban már csak 1983-ban, illetve 1985-ben jelent meg, folytatása viszont csak 1994-ben. Demény Lajos változatlanul máig a székelyek egyik nagy történésze: a közönség elé tárta a Székely Oklevéltár új sorozatának köteteit (IV.: 1998; V.: 1999; VI.: 2000). Időközben foglalkozott Veress Endre (1863-1953) történész munkásságával, a magyar és a román kultúra több személyiségével, kiadott nyomdászat- és papírtörténeti tanulmányokat, cikkezett a csángókról, munkatársa volt a román historiográfiai enciklopédiának, melynek oldalain ő mutatta be az erdélyi, illetve romániai magyar történészeket (1978), valamint könyvet írt a nagy fejedelemről, Bethlen Gábor és kora címmel (1982), társkiadója volt Wesselényi István Sanyarú világ című, 1703-1708. évi naplója II. kötetének (1985). 1989 után Demény Lajos a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja lett, majd 1990 tavaszától a választások utánig oktatási miniszterhelyettes, azután szenátor. Nem feledkezett meg a bukaresti magyar tannyelvű középiskoláról sem; neki köszönhető, hogy az intézmény felszámolásának veszélyét sikerült elhárítani a Bukarestben, ahol 1815 óta van magyar iskola. Végezetül csak azt, amiről már a fiatalabbak is tudnak: kutatómunkája közben időt tudott szentelni a Petőfi Társaságnak, a Koós Ferenc Körnek, ahol előadásokat tartott, újabban pedig a Bukaresti Református Egyházat és Sükei Imrét (1780-1848), annak 1815-1848 közötti templom- és iskolaépítő lelkészét illető ismeretlen forrásokat tárt fel és mutatott be. /Vistai András János: Születésnapi köszöntő: Demény Lajos 75 éves. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 20./

2002. január 20.

Nagyenyed kövei tanúi voltak az elmúlt ezer év során tatár hordáknak, Budai Nagy Antal lázadóinak, erdélyi zsinatoknak, országgyűléseknek, 1849-ben a vidék ártatlan magyarsága pusztulásának. Az áldozatok emlékét ápoló Kossuth Lajos Asztaltársaság 1903-ban emlékoszlopot állított a közös sírkert fölé. Az 1918 utáni időszak elnémította a magyar lelkeket. Több mint évtizede viszont pótolni lehet e hosszadalmas kényszerű kimaradást. Az utóbbi években ismételten imával, koszorúval róttál le kegyeletünket az egykori enyedi áldozatok iránt. Idén jan. 8-án is azonban mindössze kéttucatnyi enyedi magyar gyűlt össze. Dr. Csávossy György előadást tartott a 152 évvel ezelőtti enyedi tragédiáról, az etnikumok békés együttélésének fontosságáról. Porladozik az emlékoszlop, porlad az enyedi emlék a várfalakkal, a Bethlen-kastéllyal egyetemben. /Győrfi Dénes: Kéttucatnyi magyar és egy omladozó emlékoszlop. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 21./

2002. augusztus 26.

Huszonöt éve, 1977. aug. 25-én halt meg Kós Károly építész, grafikus, író, könyvkiadó, politikus.Kós Károly 1883. dec. 16-án született Temesváron. Nagyszebenben, Kolozsváron és a budapesti Műegyetemen végezte építészmérnöki. Még nem volt 30 éves, amikor a főváros őt és társát, Zrumeczky Dezsőt bízta meg az új állatkert pavilonjainak megtervezésével. 1910-ben építette sztánai házát, a híres Varjúvárat, és megírta A régi Kalotaszeg című könyvét. 1911-től adta ki Kalotaszeg című folyóiratát, és megtervezte a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot. 1919 tavaszán megszervezte a Kalotaszegi Köztársaságot, amelynek címert, zászlót, pénzt és bélyeget tervezett. Tervezett templomokat, lakóházakat, restaurált középkori építményeket. Kós Károlyt a transzszilvanizmus atyjának szokták nevezni, munkásságának központjában a szülőföld értékeinek megbecsülése, a hagyományok továbbvitele, a kor kihívásainak megválaszolása állt. Főbb épületei: Budapesten a Városmajor utcai iskola (Györgyi Dénessel), az óbudai református parókia (Zrumeczky Dezsővel), a zebegényi templom (Jánszky Bélával), a sepsiszentgyörgyi Leánygimnázium és Székely Nemzeti Múzeum, Kolozsvárt a Műcsarnok, a Monostori úti református templom. Ő tervezte a kispesti Wekerle-telepet és két épületét a Főtéren, s számos értékes tanulmányt tett közzé a magyar művészetről. Jelentős szerepet vállalt az erdélyi magyar politikai élet megszervezésében. Paál Árpáddal és Zágoni Árpáddal röpiratokat adott ki Kiáltó szó címmel, részt vett a Magyar Néppárt és a Magyar Szövetség megalakításában, s szerkesztette Benedek Elek Vasárnap című politikai lapját. Sztánai nyomdájában elkészítette Erdély kövei és Attila királról ének című műveit, amelyeket maga illusztrált. 1924-ben alapította meg az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadót, ott volt 1926-ban az Erdélyi Helikon magalapításánál, 1931-44 között ő szerkesztette a folyóiratot. Regényeinek tárgyát legtöbbször Erdély múltjából merítette, művei nagyban hozzájárultak a romániai magyarság nemzeti tudatának kialakításához. Első regénye, A Varjú nemzetség (1925) a Bethlen Gábor halála utáni kort, Az országépítő (1934) Szent István tragédiáját idézte fel. Budai Nagy Antal című drámája (1936) az 1437-es felkelés vezetőjének tragikus sorsát ábrázolta. 1940-44 között mezőgazdasági építészetet tanított Kolozsvárt. 1944-ben sztánai otthonát kifosztották, kéziratait elpusztították, Kolozsvárra kellett menekülnie. 1945-ben a Magyar Népi Szövetség vezetőségi tagja, a Romániai Magyar Képzőművész Szövetség elnöke, 1946-ban képviselő lett, 1952-től nyugdíjasként főleg irodalommal foglalkozott. 1937-65 között a református egyházmegye főgondnoka. Kolozsvári otthona 1977-ben bekövetkezett haláláig az erdélyi magyar szellemi élet egyik központja volt. /25 éve halt meg Kós Károly. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./

2003. január 11.

Kovács Nemere nyugdíjas tanárként mondta el véleményét a megváltozott a középiskolai magyar tanrendről. A diákok véletlenül tudhatják csak meg, hogy a magyar irodalomban volt egy Janus Pannonius, egy Eötvös Károly, egy Móra Ferenc, esetleg egy Sík Sándor vagy Nemes Nagy Ágnes. Tizenkettedikben az erdélyi magyar irodalmat kellene tanítani. Hamarabb született erdélyi magyar irodalomtörténeti értékelés románul, mint magyarul, egyelőre tehát erdélyi irodalomtörténet kellene. Az erdélyi magyar irodalom - regionális jelentkezésként - Szabó Dezsőékkel kezdődik. Aztán van utódállami, romániai magyar irodalom. Nem esik szó Nyírő Józsefről, Ligeti Györgyről, alig esik szó Kemény Jánosról, Bánffy Miklósról, a Romániában halálraítélt Wass Albertről, Reményi Sándorról, P. Gulácsy Irénről, másokról, a Pásztortűz, az Erdélyi Helikon, az Erdélyi Fiatalok vagy más lapok és folyóiratok íróiról. Kós Károly életművét még mindig a Budai Nagy Antal históriája szemlélteti, viszont a Varjú nemzetség csak csonkán jelent meg , Tamási Áron-összkiadás sincs. Viszont életmű-kötet tiszteleg Gaál Gábor, Szilágyi András, Korvin Sándor, Brassai Viktor, Salamon László, Hajdu Zoltán stb. előtt. Nincs itt valami aránytalanság? /Sz. Cs.: Akinek inge, vegye magára. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 11./

2003. március 11.

Magyar történelmi emlékhelyek, szoborparkok kialakítását, valamint több jeles magyar személyiség szobrának elhelyezését javasolja az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének közművelődési és egyházügyi bizottsága, olvasható közleményükben, amelynek aláírója Boldizsár Zeyk Imre, a szakbizottság tagja. A javaslatok között szerepel szoborparkok létrehozása, amelyek lehetséges helyszínéül a kolozsmonostori apátsági templom környékét, a Farkas utcai Romkertet, valamint a Magyar utcai Kétágú református templom cintermét jelölték meg. Az apátsági templomhoz tervezik Szent István és Szent László király, valamint Szent Imre herceg és Budai Nagy Antal (szóba kerülhet még I. Béla és IV. Béla király is) egész alakos vagy mellszobrát. A Romkertben szeretnék elhelyezni Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király mellszobrát, azonban az első kolozsvári egyetem megalapítóját egész alakos szobor is megilletné. Ezt a tervek szerint a Farkas utcában helyeznék el, az Erdélyi Iskola képviselőinek szoborcsoportjával szemben. Szintén a Romkertbe szánnák Bocskai István, I. Rákóczi György, Apáczai Csere János, Kriza János, Kelemen Lajos és Kós Károly mellszobrát. A Kétágú templom cintermébe szintén szoborparkot terveznek, a magyar mártírok és az 1956-os áldozatok emlékére. Külön szoborjavaslatokkal is előáll a bizottság. Petőfi Sándor szobrát a volt Petőfi utcában, a Biasini szálló előtti kis parkba szeretnék elhelyezni. A Szent Mihály-templom vonzáskörzetébe képzelték el Márton Áron püspök szobrát, míg a Bocskai téri Nemzeti Színház elé Kótsi Patkó János, illetve Janovics Jenő mását tervezik. Tervbe vették ugyanakkor a Babes-Bolyai Tudományegyetem központi épületének udvarán található szoborpark kiegészítését az erdélyi magyar tudományos élet szellemi nagyságaival. Ott lenne a helye Brassai Sámuel polihisztornak, Szádeczky-Kardoss Gyulának, Románia első világháború utáni főgeológusának, valamint Kristóf György irodalomtudósnak. A bizottság szorgalmazza Bocskai István szülőházának külső emléktáblával való megjelölését, valamint a román nyelvű emléktáblák szövege valóságtartalmának alapos felülvizsgálatát. /Magyar történelmi emlékhelyeket! Szobrokat tervez az RMDSZ. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 11./

2003. november 27.

Bánffyhunyadon az RMDSZ-es tanácsosok tiltakozása ellenére a többség megszavazta a 2-es ortodox parókia által kért utcai kereszt felállítását a Budai Nagy Antal utcában. Tekintettel arra, hogy az utca lakosságának kilencven százaléka magyar, az RMDSZ-es város-atyák úgy érzik, a tanácsi döntés provokatív és sértő a bánffyhunyadi magyar kisebbség számára. /Valkai Krisztina: Ortodox kereszt a magyar utcában. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 27./

2007. május 25.

Emléktáblát avattak május 24-én a Márton Áron Gimnázium /Csíkszereda/ iskolanapok keretében, az iskola egykori tanulója, dr. Kiss Elemér matematikus, az MTA tagja tiszteletére. Dr. Kiss Elemér 1940–1948 között volt az iskola diákja. Életét és munkásságát Nagy Antal tanár méltatta, majd Csapó Hajnalka matematikatanár idézte fel személyes emlékeit. Oláh Gál Róbert a Bolyai-hagyaték gondozóját, tudományos munkáját értékelte. Kiss Elemér volt az, aki végzős diákként 1948-ban úgy vitte a labarumot a búcsús körmenetben, hogy közben nem tette le. /(Takács Éva): Dr. Kiss Elemérre emlékeztek. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 25./

2008. október 2.

Október 1-jén volt az évnyitó ünnepségek a Marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetemen. Gáspárik Attila rektor vastaps kíséretében bejelentette: az idei tanévben Farkas Ibolya színművésznő 50. évadát, férje, Lohinszky Loránd színművész tanári pályájának 55. évét kezdi el. Velük együtt üdvözölte az újonnan érkezett egyetemi tanárokat is, közöttük a legfiatalabb, mindössze 24 éves Buta Árpádot. A Román Fejlesztési Bank hagyományt teremtett. Évről évre ösztöndíjjal jutalmazza a színis évfolyamelsőket is, a 2000 lejes díjat átadták Maior Ioana Claudia és Nagy Antal hallgatóknak. Gáspárik Attila jelezte, idén az országban elsőként díszlettervezői szak indul. /Nb. : „Merjünk a legjobbak lenni. ” Tanévnyitó ünnepség a Színházművészeti Egyetemen. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 2./

2010. december 24.

Nyolcvankilenc holdudvarában
Sepsiszentgyörgyi cigányok égetik a diktátor portréját december 23-án
Ezerkilencszáznyolcvankilenc késő ősze, telének eleje évfolyamtársaimmal együtt Kolozsváron talált, első éves egyetemistákként a kincses város szívében, az akkori diákberkekben közismertnek számító Avram nevű (a Iancu utótagot senki sem biggyesztette hozzá) bentlakásból közelítettünk életünk akkori helyszínei felé.
Geológus hallgatókként barátommal egy kőhajításnyira laktunk a Babeş—Bolyai Tudományegyetem Farkas utcai főépületétől, melynek előadótermeit remények és kételyek bizarr egyvelegével napi rendszerességgel látogattuk. Egyetemi éveinket amolyan hamuban sült pogácsák feltarisznyálási lehetőségeként, ínyes szellemi táplálékként képzeltük el, de nem egészen ez lett belőle. Nyolcvankilenc számomra nem csak a temesvári, romániai forradalom évfordulója, hanem a világra figyelés kezdete is, hiszen Szentgyörgy után, Kolozsvár egyetemi központként, Erdély fővárosaként még az akkori bezártságban is horizontok tágulását jelentette. De a forradalom — szerencsénkre — egész diákkorunkat átrajzolta, akkori emlékeim amolyan zárójeles apróságok, személyes élménytöredékek. Miután 1988-ban érettségiztünk az akkori 1-es számú Matematia—Fizika Líceumban (a közbeszédben természetesen akkor is Mikóként emlegettük, ám a mikós szellem, hagyaték, örökség stb. akkoriban nem szerepelt a hivatalos vagy akár félhivatalos diskurzusban), majd bejutottunk az egyetemre, fiú osztálytársaimmal vállvetve kilenc hónapra bakának álltunk. Nem azért, mert férfias lelkületünket ekképpen szerettük volna tömegesen demonstrálni, hanem, mert a kommunista pártállam diktatúrájában ez így működött. Azért is fontos volt első nekifutamodásból sikeresen felvételizni valamilyen karra, mert a kiesők egy év és hat hónap katonaság elé néztek. Tehát nyolcvannyolc őszén bevonultunk, s nyolcvankilenc nyarán leszereltünk. Osztálytársaim többsége Lippára ment gyalogosnak, hárman, geológus hallgatókként pedig belügyi alakulathoz kerültünk, mivel az ország érctelepei, kőolajmezői és bőséget ígérő szénbányái a szocialista ipar féltett kincsei közé tartoztak. Kolozsváron olyan katonai egység ölelt kebelére, mely az akkori milicistákat (a Bukarestbe, szintén földtani egyetemre jelentkezett sorstársunk a milicisták táborát gyarapította, ezen mi ketten zöld egyenruhásokként igen jól szórakoztunk, már amennyire kúszás, parkettkaparás, konyhapucolás, decemberi kukoricaszedés és más hasonló értelmes cselekedetek után még maradt energiánk néhány torz vigyorra), illetve a klasszikus, zöld angyalbőrbe bújtatott, úgynevezett ,,szekuritátés csapatokhoz" tartozó katonákat terelte egy zászlóaljba. A kilenc hónapos belügyes státusnak persze nem örültünk, de e szakmát választva nem volt, mit tennünk. Igaz, a belügy fegyveres alakulatának közönséges katonaság szintjén semmi köze nem volt a hírhedt Securitatehoz, legfennebb annak jöhetett jól, aki ugródeszkának képzelte el, egy későbbi, profi karrier megalapozásaként. Ráadásul, barátaimmal való beszélgetéseinkből az derült ki, hogy míg a gyalogosok máshol aránylag nyugodtan éldegéltek, minket, ,,szekusokat" igyekeztek tisztességgel megedzeni, azaz, katonásan fogalmazva, megereszteni. Ez következetesen gázmaszk viseletet, rohangálást a lőtér körüli hegyoldalakon, konyhavikszolást, ipari mennyiségű burgonya és zöldhagyma pucolását jelentette. A magyarokat sem szerették túlzottan, a baljós előjelek már a kezdet kezdetén jelentkeztek: amikor fabőröndjeinkkel besomfordáltunk a vaskapun, és felsorakoztunk az egység udvarán, egy fehér zoknis, műanyag papucsos káplár azonnal megkérdezte: ki magyar közületek? És talán kétszer volt részünk olyan riadókészültségben, amikor fogalmunk sem volt, hol és mi történik, csak annyit sejtettek velünk, hogy esetleg valahova elvisznek. Utólag sikerült beazonosítanunk az egyik izgalom okát: 1989. június 16-án Budapesten újratemették Nagy Imrét, eközben mi Kolozsvár központjában, az egykori Budai Nagy Antal utcában lévő kaszárnya udvarán fegyvereinket pucoltuk. Komor, szigorúan ellenőrzött város hangulatát keltette 1989 őszén Kolozsvár. Fokozta a bezártság érzetét, noha újdonsült egyetemistákként korlátok helyett inkább a lehetőségekre próbáltunk figyelni. Román nyelvű előadásokat hallgattunk, s bár órarendünk nagyon zsúfolt volt (heti közel negyvenórányi kurzus, illetve szeminárium, szombaton is tanítás volt), kötelező jelenléttel, mégis az újszerűség érdekessé tette ezt az életformát. A bentlakásban, ahová csak a portás cinkosságával lehetett vendégeket becsempészni, szemfülesebb diákok 10 lejért sört árultak (az üzletben 6 lejért, egy mozijegy áráért lehetett a közönséges kolozsvári sört megvásárolni), így esténként a szomszédból beszerzett sörök mellett jó beszélgetések zajlottak szobánkban is. Amikor délután öt óra után már nem kellett beülni valamelyik laboratóriumba, még mindig maradt kétórányi időnk, hogy az egyetemi könyvtárban szakirodalmat olvasgassunk. Emellett természetesen több mozi és a magyar színház kulturális ajánlata is vonzónak tűnt, 1989 vége felé különös élmény volt megnézni Dan Piţa akkor bemutatott, nyomasztó hangulatú November, utolsó bál című filmjét, ugyanis éppen akkor novemberben tartották a tizennegyedik s egyben utolsó pártkongresszust, ahol karácsonyi kilövése előtt még utoljára újraválasztották a haza legszeretettebb fiát. A késő ősz másik emlékezetes — ezúttal színházi — eseményeként maradt meg a Tompa Gábor által rendezett, A buszmegálló (szerzője a kínai Kao Hszing-csien) című stúdió-előadás, ugyanis abban az időben számomra mind filmben, mind színházi előadásban, illetve írott szövegben a mindenkori hatalommal szembeni feleselgetés, tiltakozás, ellenkezés felismerése jelentett elsődleges élményt. Az egyetem első időszakában, mint ahogy középiskolás diákként is foglalkoztatott — most is gondolok olykor erre —, ki, kik lehettek azok, mind Szentgyörgyön, mind Kolozsváron, akik besúgókként is funkcionálhattak. Kíváncsi lennék esetleges jelentéseik szövegére. A katonaságtól való leszerelés előtt nagyon tartottam attól, hogy valamilyen ajánlattétel hangzik majd el, erre azonban nem került sor. Mindannyiunkkal elbeszélgetett a különös járású és tekintetű, fejét furcsán félre fordító úgynevezett kontrainformációs tiszt, aki szerencsémre nem előlegezett meg túlzottan bizalmával, azt mondta, diákéveink során vélhetően találkozunk külföldi egyetemistákkal (akkoriban görögök, arabok voltak szép számmal Kolozsváron), és legyek résen, mit kérdeznek, illetve vigyázzak, mit mondok majd nekik. 1989. december végén bentlakásunk ötvenhatos szobájában hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, onnan tudtuk, mi történik Temesváron, Kolozsváron talán csak a fokozottabb, a bentlakásba való ki-bejárásnál történő ellenőrzés tűnt különösnek. De még pár napig, hazautazásunk előtt éppúgy jártunk órákra, könyvtárba, mint máskor. Amikor aztán egy este elindultunk haza, azaz a vasútállomásra (tizennyolcadika, tizenkilencedike lehetett), az éjjeli gyorsvonaton és a brassói állomáson feltűnően sok volt a járőröző, fegyveres katona, a Szentgyörgy felé tartó szerelvényen azonban ők is tétováknak, bizonytalanoknak tűntek. A forradalom sepsiszentgyörgyi eseményeit vakációzó diákként, fejemet ide-oda kapkodó, naivan reménykedő, tizenkilenc éves fiatalként éltem meg. Talán december 23-a délelőtt lehetett, amikor fényképezőgéppel elindultam a tömeget a központba vonzó belvárosba, a Kőrösi Csoma Sándor utcában iratok füstölögtek a Securitate, illetve a megyei milícia udvarán, köztük a diktátor portréja is fel-felbukkant. Mindenféle ember álldogált hamu és korom között, füstölgő iratkupacok mellett, zűrzavarban és káoszban. A parkban nagy tömeg volt, a mai prefektúra erkélyéről szóltak a beszélők. Központban lakó barátomhoz léptem fel, ott beszélgettünk, míg utol nem ért az a rémhír, miszerint Brassó felől negyvenezer terrorista közeledne Szentgyörgy felé. Hazarohantam, az utcán általános rémület, mindenfelé kapkodás, sietség. A rémhír fullánkját nem véletlenül döfködték mindenfelé, a szekusok bizonyára a zűrzavarkeltésben voltak érdekeltek. A tévéközvetítések során úgy éreztem, teljesen más világ fogad majd Kolozsváron, s egyik napról a másikra a Nyugat csillogása, jóléte árasztja majd el a mi reménytelen keleti térségünket. Mérhetetlen volt az örömöm, úgy tűnt, véget ért ,,a nedves kor", melyben ,,nappal vér folyik, éjjel bor", miként akkori kedvencem, Hobó énekelte az akkoriban agyonhallgatott Vadászat album Orgia című dalában. Ilyenszerű érdeklődésünk egyébként közös volt jó néhány mikós osztálytársammal, barátommal: s ha akkoriban nagyon visszafogottan beszélhettünk arról a bizonyos mikós szellemről, azt talán ez a beállítottság is jelenthette. Noha alkalmazkodnunk kellett a kor követelményeihez, azaz erőteljesen matematika, illetve fizika centrikusnak kellett lennünk, mert ezekből a tantárgyakból felvételiztünk egyetemre, mégis volt egy olyan kulturális kapocs közöttünk, amely ha csak érdeklődés szintjén, de szűkebb körben egyfajta szemléletet, egy más, egy nyitottabb világ iránti igényt jelentett, még ha arról csupán gyermeteg módon, suttogva beszélhettünk. Mai napig őrzöm eme tiltott gyümölcs — közösen nézett filmek, beszélgetések könyvekről, versekről — ízét, az akkori légkör hangulatát, mely erős szövetként fogott össze néhányunkat. És annak is örültünk, hogy mindez nem szerepelt az akkori kommunista tantervben. Vissza 1989 karácsonyához: televíziós élményeink után két barátommal úgy döntöttünk, az áldozatok emlékére (következetesen hatvanezerről beszéltek, noha ez nagyon eltúlzott adat volt) elmegyünk egy esti misére a központi katolikus templomba. Alig voltak hívek, a városban sem nagyon járkáltak, a Csíki utcában légüres tér, mindössze két katonai járművet láttam, és egy, a bejárat felé sebesen szaladó milicistát, aki — ha arcmemóriám nem csal — ma is vezető beosztásban dolgozik. Amikor aztán 1990 legelején aztán visszamentünk Kolozsvárra, paleontológiatanárunk nem győzött lelkesedni, köszönetet mondani a fiataloknak, a diákoknak. Úgy fogalmazott, hogy már a KISZ-gyűlésen is megmondta, vannak bizonyos lehetőségeink, próbáljunk meg azokkal élni. Mi persze 1989 őszén, a majdani kommunista párttagság megszerzését előkészítendő KISZ-gyűlésen gondolni sem mertünk arra, hogy ilyen lehetőségekkel kellene élnünk. 1990 kora tavaszán reménységként villant fel annak a lehetősége, hogy magyarul tanuljunk az egyetemen, mi több, felmerült a Bolyai Egyetem újraindításának gondolata. Mindez később illúzióként foszlott szét. Aztán 1990 márciusában a kolozsvári magyar diákok háromnapos ülősztrájkkal szolidarizáltak marosvásárhelyi kollégáikkal, akik szintén a magyar nyelvű egyetemi oktatásért tüntettek. Akkor, a Farkas utcai főépületben minden folyosón magyar hallgatók sorakoztak, tudtommal azóta sem volt ilyen tömeges tiltakozása a magyar diákoknak Kolozsváron. Ez március tizenötödike előtt történt, az évfordulóra ugyanis Budapestre utaztunk, s onnan tovább mentünk, geológus barátaink meghívására a miskolci nemzetközi ásványbörzén vendégeskedtünk. A marosvásárhelyi események híre a Duna-parti fővárosban talált, éppen baráti és szakmai kötődéseket erősítő szálak szövögetése közben... Utóirat. Az ezerkilencszáznyolcvankilences, illetve kilencvenes tanévben az Avram bentlakás 56-os szobájában öten laktunk. Akkori miniatűr sorsközösségünk három informatikusa közül ketten ma Finnországban vannak, egy Magyarországon, geológus barátom pedig az Amerikai Egyesült Államokban találta meg azt a szakmai lehetőséget, amelyre mindig is vágyott, én magam pedig rögtön az egyetem elvégzése után szegre akasztottam geológuskalapácsomat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. január 18.

Kulturális hét Szatmáron
Erdélyszerte ünneplik január 22-én Magyar Kultúra Napját. Szatmáron nem csupán egy napot, hanem egy hetet szentelnek erre, és nem csupán a helyi, hanem az egész kárpát-medencei magyar kultúrát próbálják megmutatni ezen a héten.
„Számunkra sokkal többet jelent a magyar kultúra, semhogy évente csak egy nap emlékezzünk rá. Ezért már korábban úgy határoztunk: egy nap helyett legalább egy hetet szánunk rá, méghozzá úgy, hogy igyekszünk az egész Kárpát-medencei magyar kultúrát megjeleníteni. S ezzel is kifejezni, hogy mindnyájan az egy magyar nemzethez tartozunk, miként ezt heti megemlékezési programunk címe kifejezi!” – mondta el az Új Magyar Szónak Tóth-Pál Miklós színművész, a szatmári Ady Endre Társaság elnöke, az Egycsillagú égbolt címet viselő egyhetes rendezvénysorozat főszervezője.
Az elnök külön kiemelte, hogy a társszervezők – a CulturArt, a Harag György Társulat és a filharmónia – mellett a programhoz igen jelentős támogatást kapnak a református és katolikus egyháztól, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumtól és a többi magyar iskolától is. „Ez a tény önmagában is arra utal, hogy Szatmárnémetiben az egész magyarság fontosnak tartja a rangosabb megemlékezést és erőteljesebb odafigyelést a magyar kultúra egészére” – hangsúlyozta Tóth-Pál Miklós.
A megnyitó január 22-én, szombat este lesz, a budapesti Madárdal együttes Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga? című előadásukkal lépnek fel a színházban. Vasárnap ugyanott gyermekkoncerttel jelentkezik a Madárdal. Vasárnap este a filharmónia nagyterme várja azokat, akik Szvorák Katalin műsorát szeretnék meghallgatni.
Hétfőn Méhes Kati és Nagy Antal énekműsorát a Szárazfa együttes kíséri a színház stúdió-termében. Kedden ugyanitt Laczkó Tekla lép fel önálló előadással. A továbbiakban fellépnek a tasnádi Teletinik, a társszervező Harag György Társulat, a budapesti Misztrál együttes, s végül január 29-én, szombaton a felvidéki Rock Színház zárja a rendezvénysorozatot.
Az emlékezés a szatmáriaknak már a múlt vasárnap megkezdődött. A helyi Kölcsey Kör elnöke, Muzsnay Árpád vezetésével többen részt vettek a Himnusz költőjének nyughelyén, Szatmárcsekén tartott Kárpát-medencei ünnepségen, ahol a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákjainak nagyobb csoportja is jelen volt.
Közönségtalálkozó-körúton vesz részt Kányádi Sándor
A Magyar Kultúra Napja alkalmából a kortárs magyar irodalom egyik legismertebb szerzőjével, Kányádi Sándor költővel szervez közönségtalálkozó-körutat A Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központja, a Bod Péter Megyei Könyvtár és a Kovászna Megyei Művelődési Központ.
Holnap 18 órától a Székelyudvarhelyi Művelődési Házban, csütörtökön 10 órától a kovásznai központi református templomban, 18 órától pedig Kézdivásárhelyen, a Vigadó Művelődési Házban, pénteken 17 órától Baróton, az unitárius templomban, és végül a szombaton 17 órától a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban lép fel Kányádi.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. október 27.

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (3.)
Börtönlázadások és túlélő hóhérok
A túlélők visszaemlékezése szerint a politikai foglyok számára fenntartott börtönökben az életkörülmények a szovjet gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. Ez ellen csak a szamosújvári rabok lázadtak fel 1958. július 14-én, a francia forradalom napján.
Ennek a börtönlázadásnak aktív résztvevője, szenvedő alanya volt Szilágyi Árpád, a Bolyai Tudományegyetem IV. éves természetrajz-biológia szakos hallgatója, aki még gimnazista korában, 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen. Ezeken a plakátokon először használta a Fekete Kéz aláírást. A magyar forradalom idején egyetemi hallgatóként levelet írt a Budapesten megjelenő Irodalmi Újság szerkesztőségének, és a levéltitok szentségében naivan bízva részletesen beszámolt a Bolyai Egyetemen kialakult lelkes hangulatról, a diákok nagy részének a forradalom melletti elkötelezettségéről. 1956. november 1-jén a karon néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartóztatták le, előbb hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték, később a Fekete Kéz nevű szervezetben való részvételéért a Kolozsvári Katonai Törvényszék – a korábbi büntetés „megfejeléseként” – 22 év börtönbüntetéssel sújtotta. 1964. július 27-i szabadulása után Balánbányán dolgozott, 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louis-ban. Ott írta meg és angol nyelven publikálta The Victime című visszaemlékezését. 2003-ban visszatelepedett Csíkszeredába.
Az eredetileg magyar nyelven írt visszaemlékezés alapján pontosan rekonstruálható a szamosújvári börtönlázadás. A lázadás oka: az őrök brutális bánásmódja és a mind elviselhetetlenebbé váló börtönviszonyok. A kiváltó ok az volt, hogy az egyik cellában – ahová száz rabot zsúfoltak be – befalazták a vécét, s helyette csebreket raktak be. Az emberi ürülék elviselhetetlen szaga, a levegőtlenség ingerlékennyé tette az embereket. A fellázadt rabok ledobálták az ablakokra szerelt faredőnyöket, és a börtön tízezer foglya artikulátlan üvöltésben tört ki. Tizenegy óra körül megszólalt a börtön szirénája. A rabok túlharsogták a hangját. Olaj volt a tűzre, hogy adott pillanatban az udvaron megjelent Petre Goiciu szekusezredes, hírhedt verőlegény, a börtön parancsnoka. A tízezer rab egyszerre üvöltötte: „Le Goiciuval! Le a gyilkossal!” A börtönparancsnok Kolozsvárról erősítést kért. Állig felfegyverzett belügyi alakulatok körbevették a börtönt, majd megkezdték a leszámolást. A folyosókon gépfegyvereket helyeztek el, majd a teljesen védtelen rabok közé lövettek. A halottak, sebesültek számáról soha nem készült semmilyen nyilvántartás. A géppuskázás után felrántották a cellák ajtaját, akit állva találtak, azt elvitték. (Goiciu Galacról került Erdélybe. Az egykori politikai elítéltek visszaemlékezése szerint a Szamosújvárra érkező transzportokat azzal fogadta: „Borítékban fogtok innen szabadulni: a családotokkal majd közöljük, hogy megdöglöttetek!” Kínzásai nyomán életét vesztette egy Onac nevezetű fiatal móc. A börtönlázadás idején ő adta ki a parancsot, hogy gépfegyverrel lőjenek be a cellákba. Az áldozatok számát soha senki sem összesítette. A túlélők arra viszont emlékeznek, hogy az egyik halottnak Petre Goiciu ezredes személyesen vágta le a lábát, mert a holttest nem fért be az összetákolt deszkakoporsóba. A híres disszidens író, Paul Goma Gherla című kötetében Gheorghiu-Dej kegyeltjeként említi. A galaci vasúti műhelyekben bádogos, semmihez nem értő lakatos, Alexandru Drăghici és Gheorghiu-Dej munkatársa volt. Nekik köszönhetően látványosan ívelt felfelé a Securitate ranglétráján. Kéjjel és nagy élvezettel gyilkolt. Paul Goma szerint a megtestesült hóhér volt. Ágyban és párnák közt, kitüntetések birtokában, nyugdíjasként halt meg. A magyar forradalom idején annyira rettegett, hogy a szamosújvári börtönt övező többsoros szögesdrótot kifelé fordíttatta, nehogy a lakosság megtámadja. A lánya férjhez ment egy börtönőrhöz, aki folytatta apósa szadista módszereit.)
Tudoran, az egyik foglár, mások szerint a börtön alparancsnoka, egy Dés melletti pap fia „vette kezelésbe” az alig 160 centiméter magas Szilágyi Árpádot. Agyba-főbe verte, amikor elájult, a csizmájával belerúgott, s amikor magához tért, 250–300 véresre vert rab feküdt körülötte a cementen. A rabok személyi adatainak felvétele után azzal fenyegették meg őket, hogy Szibériába deportálják. A börtönlázadás után még elviselhetetlenebbé váltak a viszonyok, mindennapossá az ok nélküli verések, a magánzárka.
A „magyar” vonatkozású, a magyar vádlottak elleni perekben a mellényszabóból gyorstalpalással „hadbíróvá” előléptetett Macskási Pál őrnagy, majd ezredes „jeleskedett”. A periratokból, visszaemlékezésekből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a vádlottakból, elítéltekből a magyar forradalom eszméivel való azonosulásnak még az írmagját is ki akarta irtani. Az általa elnökölt tanács a legszigorúbb ítéleteket hozta. Életútjának, szerepének pontos felderítése további kutatásokat igényel, de a rendelkezésünkre álló adatok azt bizonyítják: Macskási Pállal végeztették el a janicsármunkát.
A 15 év börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy István megőrizte Macskási Pál halálakor a kolozsvári Igazság napilapban megjelent gyászjelentést, amely a „drága jó férj, édesapa, szomszéd, jó barát” emlékét hivatott idézni. A minden nehézségen felülkerekedő arisztokrata a gyászjelentés oldalára odaírta: „hamarabb is meghalhattál volna!” P. Ferencz Béla Ervin Ferenc-rendi szerzetes börtönből való szabadulása után megkereste Macskási Pál nyugalmazott ezredes sírját a Házsongárdi temetőben – minden „nagy embert” Erdély Panteonjában helyeznek örök nyugalomra –, és megköszönte az életfogytiglani kényszermunkát, a mérhetetlen szenvedést, megbocsátott neki, majd imádkozott üldözőjéért.
Macskási Pál „utóéletének” van egy teljesen ismeretlen fejezete, ami engem, a szülőfalujához őszintén ragaszkodó korondiként ma is sokkol: az 1956-os elítéltek hóhérának felesége – bizonyos Bíró Berta – korondi származású volt, s a férje halála után átköltözött Marosvásárhelyre, a Budai Nagy Antal lakónegyedbe, dr. Pál-Antal Sándor történész akadémikus édesanyjának tőszomszédságába. „Sic transit gloria mundi” – az e világi dicsőség mulandó – tartja a latin közmondás.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. február 6.

Kétezerötszáz év börtönbüntetés Erdélyben
Tófalvi Zoltán nagysikerű előadása 1956 erdélyi mártírjairól a Budapesti Székely Kör estjén 2013. január 9-én
Amikor az 1956 erdélyi mártírjai című, tíz kötetesre tervezett sorozatot és forráskiadványt 2007-ben elindítottuk, az akkor rendelkezésünkre álló periratok, levéltári dokumentumok alapján – a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval teljes egyetértésben – úgy képzeltük el: a tizenkét kivégzéssel, a kiszabott büntetések összeadása révén kétezerötszáz év börtönbüntetéssel záruló, úgynevezett „hazaárulási perek” - csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben a tíz halálos, és végrehajtott ítéleten kívül a további negyvenhét vádlottat ezerháromszáz év fegyházbüntetéssel, életfogytiglani kényszermunkával sújtották – bevezető tanulmányai, papírra rögzített, legépelt tervezetei, elkobzott bűnjelei, kihallgatási jegyzőkönyvei, ítéletei, az életrajzi adatok, a letartóztatáskor készült fotók, a hely- és névmutatók – úgymond – „beleférnek” három vaskos, egyenként 750-800 oldalas kötetbe. A negyedik kötetet pedig a „hazaárulási perek” túlélői visszaemlékezéseinek szenteljük – mondta Tófalvi Zoltán történész előadása kezdetén 2013. január 9-én a Budapesti Székely Kör rendezvényén.
Az idén indított Székely Akadémia első rendezvényén, a budapesti Aranytíz Kultúrház épületében megtartott rendkívül érdekes előadásában a történész hangsúlyozta: – A „hazaárulási perek” néven ismert és a kollektív emlékezetben is ekként aposztrofált bűnvádi eljárások és kirakatperek során 102 személyt ítéltek el. A nagyszámú és rendkívül súlyos ítéletek – a négy „hazaárulási perben” tizenkét személyt ítéltek halálra és végeztek ki, huszonegy személyt életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, hatvanhat személyt pedig négy és huszonöt év közötti börtönbüntetéssel sújtottak – szerves részét képezték az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó, és annak ürügyén 1956. október 24-én kezdődött és 1965-ig tartó retorziónak, megtorlási hullámnak. Egy 1967. évi belügyminisztériumi összesítés szerint politikai okokból 1954 és 1967. december 31-e között összesen 32.840 személyt tartóztattak le.
Tófalvi Zoltán rámutatott: – A Szekuritáté szervei 1950 és 1968. március 31-e között összesen 91.333 személyt tartóztattak le. A magyar forradalom eszméivel való azonosulás, a különböző szervezkedési kísérletek felfedezése, felgöngyölítése kapóra jött és kiváló ürügyet jelentett a belső ellenzék likvidálásához, akár fizikai megsemmisítéséhez is. 1956 és 1962 között, tehát hat év alatt összesen 24.629 személyt tartóztattak le. A retorzió 1958-ban és 1959-ben tetőzött, a „csúcsot” 1959 jelentette – ekkorra göngyölítették fel a szervezkedések, szervezkedési kísérletek döntő többségét –, 8.910 személyt tartóztattak le. Az Állambiztonsági Tanács akkori alelnöke, Constantin Stoica vezérőrnagy által szignált összegzés elismerte, hogy a „belügyi szervek által végrehajtott letartóztatások jelentős része indokolatlan volt”.
Az 1950 és 1968. március 31-e között letartóztatott 91.333 gyanúsított közül 73.636 személyt állítottak bíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív okokból 25.740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre, 1949-től kezdődően 60.000 személy számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A Nicolae Ceauşescunak szánt összesítés szerint a munkatáborokba internált 25.740 személy közül 4865 paraszt volt – mindannyian az erőszakos kollektivizálás áldozatai -, 4626 munkás, 3423 tisztviselő, 694 kereskedő, 514 volt katonatiszt, altiszt az egykori királyi hadseregben, 857 tanító és tanár, 408 orvos, 218 újságíró és művész, 498 mérnök, 1968 ügyvéd, 33 volt gyáros, 296 nyugdíjas, 45 volt földbirtokos, 2420 foglalkozás nélküli, 315 diák és egyetemi hallgató, 823 pap és 76 egykori rendőr.
Hasonlóan megdöbbentő adatokat tartalmaznak a kiszabott büntetések indokolatlan méretei – mondta Tófalvi Zoltán. A 73.636 bíróság elé állított személy közül 25.441 személyt 1 és 10 év közötti börtönbüntetéssel sújtottak, közülük 2890 legionárus, 1568 az egykori történelmi pártok tagjai, 20.983 más társadalmi kategóriából származó, büntetlen előéletű. 1-25 év közötti börtönbüntetésre 5609 személyt ítéltek, közülük 1682 legionárus, 503 egykori polgári pártok tagjai, 3424 büntetlen előéletű. Életfogytiglani kényszermunkára 290 személyt ítéltek, közülük 71 legionárus, 28 történelmi pártok tagja, 191 büntetlen előéletű. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárus, 10 egykori történelmi pártok tagja, 85 más kategóriájú és büntetlen előéletű.
A rendkívül súlyos ítéletek mindenike a bukaresti, kolozsvári és jászvásári hadbíróság számlájára írható. Futószalagon hozták az életfogytiglani és halálos ítéleteket. A halálos ítéletekről, kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például 34 halálos ítéletet hajtottak végre, de a tényleges adat ennél jóval magasabb. Ezt bizonyítja, hogy 1958-ból 27 nevet említenek, de a Szoboszlai-per tíz kivégzettje közül csak három név szerepel, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán lelkészt és dr. Hollós Istvánt meg sem említik. A túlélők visszaemlékezése szerint a politikai foglyok számára fenntartott börtönökben az életkörülmények a szovjet Gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. Ez ellen csak a szamosújvári rabok lázadtak fel 1958. július 14-én, a francia forradalom napján. Ennek a börtönlázadásnak aktív résztvevője, szenvedő alanya volt Szilágyi Árpád, a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója, aki még gimnazista korában, 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen. Ezeken a plakátokon először használta a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején egyetemi hallgatóként levelet írt a Budapesten megjelenő Irodalmi Újság szerkesztőségének, és a levéltitok szentségében naivan bízva részletesen beszámolt a Bolyai Egyetemen kialakult lelkes hangulatról, a diákok nagy részének a forradalom melletti elkötelezettségéről. 1956. november 1-jén a karon néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartóztatták le, előbb hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték, később a „Fekete Kéz” nevű szervezetben való részvételéért a Kolozsvári Katonai Törvényszék – a korábbi büntetés „megfejeléseként” – 22 év börtönbüntetéssel sújtotta. 1964. július 27-i szabadulása után Balánbányán dolgozott, 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louisban. Ott írta meg és angol nyelven publikálta a The Victime – Az áldozat - című visszaemlékezését. 2003-ban visszatelepedett Csíkszeredába.
A „Bolyai” tudományegyetemen a forradalom napjaiban kialakult, a budapesti, szegedi, debreceni egyetemeken számtalan visszaemlékezésből, önálló kötetekből már megismert forrongással teljesen azonos hangulatról a Csíkszeredában élő Nagy Benedek (a Bolyai Tdományegyetem első csoportjának perében öt év börtönbüntetéssel sújtották), Páll Lajos korondi festő-költő (a Bolyai harmadik csoportjában perében hat évre ítélték) és Szilágyi Árpád leveléből értesülhetünk. Ezek a levelek teljes terjedelemben és jegyzetapparátussal Tófalvi Zoltán köteteiben látnak napvilágot.
A történész érdekes összefüggésekre világított rá: – A „magyar” vonatkozású, a magyar vádlottak elleni perekben a mellényszabóból gyors talpalással „hadbíróvá” előléptetett Macskási Pál őrnagy, majd ezredes „jeleskedett”. A periratokból, visszaemlékezésekből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a vádlottakból, elítéltekből a magyar forradalom eszméivel való azonosulásnak még az írmagját is ki akarta irtani. Az általa elnökölt tanács a legszigorúbb ítéleteket hozta. Életútjának, szerepének pontos felderítése további kutatásokat igényel, de a rendelkezésünkre álló adatok bizonyítják: Macskási Pállal végeztették el a janicsár munkát.
A 15 év börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy István megőrizte Macskási Pál halálakor a kolozsvári Igazság napilapban megjelent gyászjelentést, amely a „drága jó férj, édesapa, szomszéd, jóbarát” emlékét hivatott idézni. A minden nehézségen felülkerekedő arisztokrata a gyászjelentés oldalára odaírta: „hamarabb is meghalhattál volna!”
P. Ferencz Béla-Ervin Ferenc-rendi szerzetes a börtönből való szabadulása után megkereste Macskási Pál nyugalmazott ezredes sírját a Házsongárdi temetőben – minden „nagy embert” Erdély Pantheonjában helyeznek örök nyugalomra -, és „megköszönte az életfogytiglani kényszermunkát, a mérhetetlen szenvedést, megbocsájtott neki, majd imádkozott üldözőjéért. Macskási Pál „utóéletének” van egy teljesen ismeretlen fejezete, ami engem a szülőfalujához őszintén ragaszkodó korondiként ma is sokkol – mondta az előadó: – Az 1956-os elítéltek hóhérának felesége – bizonyos Bíró Berta - korondi származású volt, s a férje halála után átköltözött Marosvásárhelyre, a Budai Nagy Antal lakónegyedbe, dr. Pál-Antal Sándor történész akadémikus édesanyjának tőszomszédságába. A lányuk pedig az a Macskási Izolda képzőművésznő, akinek az 1990-es évek elején Marosvásárhelyen, Korondon is volt kiállítása, és aki a támogatói között tudhatta a Szeged-csanádi római katolikus megyéspüspököt. Amióta sorra jelennek meg az erdélyi „hazaárulási perek”-et bemutató kötetek, és publikálom az apja által szignált ítéleteket, mintha a föld nyelte volna el, kámforrá változott. „Sic transit gloria mundi” – Az evilági dicsőség múlandó – tartja a latin közmondás.
Bár látszólag a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök -, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Szekuritáté a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken – hangsúlyozta az előadó.
Szoboszlai Aladár román-magyar konföderációra vonatkozó tervezete nem deus ex machina-ként, isteni beavatkozásra született, hanem – ahogyan a debreceni, veszprémi program is bizonyítja – „benne volt a levegőben”.
1959-ben felszámolták a romániai magyar értelmiségképzés legfontosabb központját, a Bolyai Tudományegyetemet. Makfalvi Gábor tanulmányának végkövetkeztetése szerint: „az ötvenes években (sem) beszélhetünk önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül bármikor feláldozták a szomszéd országokban élő magyar kisebbséget – cserébe azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt „jószomszédi viszony ne sérüljön”– mondta az előadó. Mindezek ismeretében kapnak – úgymond – történelmi hátszelet azok a tervezetek, elgondolások, amelyek a román-magyar ellentétek, az erdélyi kérdés megoldását sürgették. Bár a „hazaárulási perek” hadbírósági ítéletei nyomán a tervezetek megalkotóinak egy részét kivégezték, másokat életfogytiglani kényszermunkára, vagy 4-től 25 évig terjedő fegyházbüntetésre ítélték, a szervezkedések börtönökben sínylődő tagjait továbbra is a román-magyar kapcsolatok jobbításának szándéka vezérelte, és az 1989 decemberi rendszerváltást követően elképzeléseiknek azonnal hangot is adtak. A túlélők egy része a politizálást választotta. Varga László református lelkészt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, majd mozgalom elnökévé, később tiszteletbeli elnökévé választották. Csiha Kálmán tíz éven át az Erdélyi Református Egyházkerület negyvennegyedik püspöke volt, P. Ferencz Béla-Ervin jelenleg is a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor házfőnöke, rendkívül aktív egyházi vezető. Orbán Péter volt a mozgatója annak az évekig tartó pernek, amelynek során a Szoboszlai-csoport elítélt tagjait felmentették az 1958. május 30-i, 719. számú ítélet hatálya alól. Minden túlélő elsősorban azt szorgalmazta és szorgalmazza, hogy a politikai elítélteket alanyi jogon rehabilitálják. Ugyanis a „hazaárulási perek” a mai napig nem évültek el. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István csak évekig tartó pereskedés után 2010-ben kapott kárpótlást a börtönben eltöltött hét esztendőért. A határozat visszamenőleg nem hatályos, tizenkilenc évig egy fitying kárpótlást sem kapott. Dr. Dobai István 1990 után szinte teljesen vakon – imponáló tudásának és műveltségének birtokában – monumentális műveket alkotott. Tófalvi Zoltán köteteiben publikált dokumentumok, mélyinterjúk, beszélgetések nyomán kibomlik előttünk a politikai elítéltek, a Duna-delta munkatáboraiban éveken át szenvedő raboknak, néha a puszta életben maradásért, a túlélésért folytatott küzdelme. Azok maradtak életben – állítják egybehangzóan -, akiknek volt kellő hite és humorérzéke. Szolzsenyicinekre lenne szükség, hogy teljes és hiteles képet alkothassunk a romániai politikai börtönök mintegy százezer ember életét derékba törő világáról.
Tófalvi Zoltán köteteiben közölt dokumentumokból, interjúkból képet alkothatunk a román kommunista diktatúra képmutatásáról, szemfényvesztéseiről is. Nicolae Ceuasescu pártfőtitkár a nemzetközi közvéleményt arról próbálta meggyőzni, hogy 1964 után - amikor amerikai nyomásra Romániában elengedték a büntetés le nem töltött részét (ez volt a hírhedt „gratiere”) - nincsenek politikai foglyok, közben a börtönök tele voltak politikai elítéltekkel.
A letartóztatottak, hónapokon át minden ítélet nélkül vizsgálati fogságban tartottak száma csak a „hazaárulási perek” esetében több százas nagyságrendű. A Szoboszlai-csoport perében kétszáz személyt tartóztattak le és hurcoltak meg. A dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum”-perben 1957. március 22-e és július 29-e között letartóztatták Bányainé Szaniszló Ilonát, Jordáky Lajost, Molnár Dezsőt és Sipos Endrét. Tárgyalás és ítélet nélkül 1957 szeptember elejéig vallatták, majd szabadon engedték őket. Jordáky Lajost, a kiváló szociológust, történészt, politikust, írót országos „Canossa-járás”-ra is kötelezték.
A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészhez kapcsolódó politikai per meghurcoltjaival kapcsolatosan nincs pontos adatunk – mondta az előadó. A beidézett és kihallgatott tanúk száma alapján itt is mintegy száz személy letartóztatásával kell számolnunk. Ha egyáltalán rangsort lehet felállítani a politikai perek hierarchiájában, akkor kijelenthetjük: ez volt a legkegyetlenebb, legkevesebb túlélőt „produkáló” politikai perek egyike. Bár a harmincegy vádlott közül egyik sem beszélt román nyelven, ez az egyetlen per, amelyben még véletlenül sincs magyar nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv. Annak ellenére, hogy a vallatásra, kihallgatásra Nagyváradon került sor, az állambiztonsági tisztek igen jelentős része magyar anyanyelvű volt. A periratokból az is kiderül: Wohl Zoltán nagyváradi szekus őrnagy önként jelentkezett Sass Kálmán és dr. Hollós István szamosújvári kivégzésére, mert látni akarta, hogyan múlnak ki. A Szekuritáté részéről ezért „delegálták” őt a halálos ítéletet 1958. december 2-án 14,30 és 15,00 óra között végrehajtó kivégző osztagba. Szadista kéjjel vallatta, kínozta a letartóztatottakat.
Amikor a kutatást Tófalvi Zoltán 1990 elején végre elkezdhette, a harmincegy elítélt közül már csak öten éltek. Amikor az ítéletet kihirdették, a politikai foglyok életében – a letölthetetlennek tartott börtönévek száma, a nyomasztó kilátástalanság, reményvesztés, egyhangúság ellenére – viszonylag csendesebb időszak következett. Ezzel magyarázható, hogy a visszaemlékezések zöme valamelyik börtönt, a Duna-delta poklait, az örökös éhezés emlékeit idézi. Nem véletlen, hogy a börtön-emlékeket idéző kötetek nagy része nem a vizsgálati fogságról, a vallatásról, hanem az ítélet kihirdetése utáni tényleges börtönről szól. Balaskó Vilmos emlékirata az egyetlen olyan dokumentum a börtön-irodalomból, amelyből hitelesen megismerhetjük, rekonstruálhatjuk a romániai siralomházakat. Nincs méltó társa sem a román, sem a német nyelvű börtön-visszaemlékezések körében. Értékét növeli, hogy 1983-ban, a teljes megvakulása előtt – a börtönben elszenvedett kínzások miatt következett be – négy vaskos füzetbe vetette papírra a börtönemlékeit. Pontosan tudta: ha véletlenül házkutatást tartanak nála – amire „minden esélye megvolt” -, végrehajtják az alapfokon kiszabott halálos ítéletet, amelyet nemzetközi hírnevű szobrászművész bátyja, Balaskó Nándor közbenjárására változtattak életfogytiglani kényszermunkára.
A Szoboszlai-per 57 vádlottja közül 10 személyt 1958. május 30-án a temesvári „Május 1” munkásklub nagytermében a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 719/1958-as számú határozata alapján halálra és teljes személyi vagyonuk elkobzására ítéltek. A fellebbezési procedúra után az alapfokon hozott halálos ítéletet a Román Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma az 1958. július 24-i, 206/1958-as számú végleges döntésével helyben hagyta – jelentette ki az előadó.
A Legfelsőbb Törvényszék Katonai Kollégiuma a tíz halálra ítélt ügyében formálisan 1958. július 25-én fellebbezési kérelemmel fordult az ország akkori törvényhozó szervéhez, a Nagy Nemzetgyűléshez, ahol akkor 44 magyar anyanyelvű képviselő „bólogató Jánosként” minden előterjesztést gondolkodás nélkül megszavazott. A Nagy Nemzetgyűlés elnöksége 1958. augusztus 22-én egyhangú döntéssel a halálbüntetés megváltoztatására irányuló kérést, kéréseket visszautasította. A tíz halálra ítéltet – ahogyan azt Tófalvi Zoltán sorozatának első kötetében a hazai román és magyar történetírásban először publikált kivégzési jegyzőkönyvek bizonyítják – 1958. szeptember 1-jén, éjszaka 23 és 24 óra között a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték. Mégpedig úgy, hogy az emberi méltóság legutolsó lehetőségétől is megfosztották őket: nem nézhettek szembe hóhéraikkal! A szemüket bekötötték, arccal a fal felé, háttal állították a kivégző osztagnak, majd agyonlőtték őket. A „módszer” nagyon emlékeztet a szovjet NKVD által a több mint húszezer lengyel katonatiszt és értelmiségi ellen a Katyn-i erdőben 1940 tavaszán végrehajtott mészárláshoz. Azzal a különbséggel, hogy a Katyn-i mészárlás áldozatainak földi maradványait részben a háború idején, majd a későbbi feltárások során megtalálták, miközben a romániai politikai kivégzettek hozzátartozói ma sem tudják emberhez méltóan eltemetni szeretteiket. Több mint fél évszázada kéréseikkel hiába ostromolják Románia Központi Büntetés-Végrehajtási Intézetének parancsnokságát, mindig elutasító vagy semmitmondó válaszokat kapnak. Holott a kivégzési jegyzőkönyvek szerint a holttesteket a halál beálltának megállapítása után átadták az illetékes börtönparancsnokságnak, akik a tetemeket eltemették, elkaparták. Ennek pedig valamilyen nyilvántartásban nyoma kell legyen! Sajnos a húsz éve folytatott kutatás során ilyen dokumentumra nem bukkantunk – hangsúlyozta az est előadója.
A kivégzési jegyzőkönyvek minden kétséget kizáróan eloszlattak olyan, a hozzátartozók, túlélők körében is elterjedt legendákat, hogy a Szoboszlai-csoport halálraítéltjeit az aradi, esetleg a jilavai börtönben végezték ki. Az aradi helyszín ellen a legfontosabb érv: az aradi börtönnek nem volt kivégzési, azaz pallos joga. Ez csak azokat a börtönöket illette meg, ahol hadbíróság, katonai törvényszék működött. A Kolozsvári Katonai Törvényszék kivégző helye a szamosújvári börtön volt.
Az 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében krisztusi korban kivégzett Szoboszlai Aladár az 1955 novemberi genfi konferencia hatásában reménykedett, hitte, hogy a hidegháború után enyhülés következik, hogy Közép és Délkelet-Európában – azaz: a szovjet blokkban is – változások következnek. Ebben a hitében dolgozta ki a keresztény ideológián, a politikai pluralizmuson, a több pártrendszer bevezetésén alapuló Keresztény Dolgozók Pártjának, néhány kitételében ma is alkalmazható programját…
Szoboszlai Aladár az 1958. január 31-i kihallgatási jegyzőkönyvben a román-magyar konföderációra vonatkozó tervezetének keletkezéséről is vallott: – Olyan alternatívát dolgozott ki, amely Kossuth Lajostól kezdve számos, felelősen gondolkodó, az „erdélyi kérdés” megoldását az európai stabilitás szempontjából is halaszthatatlan és elodázhatatlan feladatnak tekintő magyar és román értelmiségit foglalkoztatott:… Ha Confederatios alapon magyarok s románok megegyeznének, megmaradna igazán nemzeti önállóságuk, függetlenül orosztól, némettől, angoltól, mindenkitől függetlenül lehetnének románok, magyarok s megmaradna olajuk, az aranyuk s nemzeti bankjuk. A sovinizmus már rég elrabolta józan látásukat. Kevesen látják, hogy az 1 millió magyarnak Erdélyben kisebb ellenfele a 3 millió román, mint a 180 millió orosz vagy a 80 millió német.”… Szoboszlai nem megreformálni akart, hanem a rendszert teljesen megváltoztatni. Arra kereste a választ: milyennek kellene lennie a társadalomnak, az államnak, hogy a polgárok számára elfogadható legyen, hogyan lehetne a regnáló politikai hatalmat megdönteni, s végezetül: hogyan lehetne a román-magyar kérdésben mindkét fél számára elfogadható megoldást találni? Mintegy válaszként dolgozta ki a Keresztény Dolgozók Pártjának programját, illetve a román-magyar konföderáció tervezetét. Bár torzóban maradt, mégis imponáló életmű. Ugyanez elmondható Sass Kálmán két tanulmányáról, az érmihályfalvi református egyházközség Aranykönyvébe diktált bejegyezéseiről. A rájuk bízott nyájért, az általuk irányított közösségért érzett felelősség munkált minden tettükben… Sass Kálmán kivégzése előtt a börtön siralomházában szolgatársával, Balaskó Vilmossal, és a római katolikus dr. Hollós Istvánnal puliszkával és vízzel minden este úrvacsorát vett. Állandóan azt hajtogatta: „Szétlövik az okos fejemet!” Tudatában volt alkotó, szervezői és vezetői képességeinek – mondta Tófalvi Zoltán.
Szoboszlai Aladár és Sass Kálmán emberi nagysága a kivégzés előtt mutatkozott meg igazán. Szoboszlai Aladártól a kivégzés előtt a fegyőr megkérdezte: „Nem félsz? Meg fogsz halni!” Csak annyit válaszolt: „Miért félnék? Mi, papok hirdetjük a mennyeknek országát!”
Sass Kálmánt a rabtársai által készített papucsban vitték a kivégző osztag elé, mert a vallatások során a talpát addig verték, hogy alig tudott járni. Méltósággal halt meg.
Sass Kálmán tűt nyelt, hogy ne tudják vallatni. Kioperálták a torkából. Utána bolondnak tetette magát. Ekkor a kezeit összekötötték a lábaival, egy vasrúdra akasztották, és egy vasrúddal addig verték a talpát, míg elájult.
Ezért nem tudott a vizsgálati fogság teljes ideje alatt talpra állni.
A kihallgatási jegyzőkönyvek mindenikét aláíratták. Abban senki nem kételkedik, hogy az előre megfogalmazott ítélet prekoncepciójának megfelelően minden kihallgatási jegyzőkönyv tele van nem csak valótlan állításokkal, hanem súlyos vádakkal is. Jószántából senki sem állít magáról ilyen megfogalmazásokat: „irredenta, nacionalista, kommunista ellenes neveltetésemnek köszönhetően…”
Tófalvi Zoltán köteteiben – hazai könyvkiadásban először – éppen ezért a magnószalagra, videokazettára rögzített mélyinterjút, vallomást, visszaemlékezést „összeszikráztatja” a levéltári dokumentumokkal, a kihallgatási jegyzőkönyvekkel. Előbb a visszaemlékezést, utána a levéltári dokumentumot közli. Nem a visszaemlékezés igazságtartalmát kérdőjelezi meg, senkit nem akar dehonesztálni, éppen ellenkezőleg: azt a kort próbálja minél hitelesebben bemutatni, amelyben a „hazaárulási kirakatperek”-et megrendezhették, amelyben a szó jogi értelmében ártatlan embereket – hiszen a vélemény megfogalmazása nem bűncselekmény! – halálra ítélhettek, kivégezhettek. Minden demokrácia alaptörvénye: a vélemény szabadsága. Bár a szovjet blokk országai „népi demokráciaként” definiálták önmagukat, valójában a legsötétebb diktatúrát, az állandó félelem és rettegés légkörét vezették be.
Tófalvi Zoltán kötetei közel fél évszázados, jogfosztással teli, az emberi méltóság gyakori lábbal tiprásáról ismert korszak minél hitelesebb keresztmetszete kíván lenni… Tizenkét elítélt esetében a legdrágábbat, az életüket oltották ki, a „szerencsésebbnek” tartott kilencven egykori politikai fogoly pedig több évi börtönbüntetéssel fizetett. Róluk, értük szól Tófalvi Zoltán hiánypótló könyvsorozata.
Frigyesy Ágnes
szekelykor.hu,

2013. március 28.

Csepp a tengerben a mentalitásváltásért
Kétnyelvű kaputáblák Marosvásárhelyen
Egyelőre ezer kétnyelvű kaputáblát helyeznek ki Marosvásárhelyen az óvárosban a Civil Elkötelezettség Mozgalom önkéntesei. A "Vigyázat, autókijárat!" – várakozni tilos, illetve "Vigyázat, kutya!" felirattal és ikonokkal ellátott, román és magyar nyelvű táblákkal szeretnék elsősorban a magyar anyanyelvűek jogait érvényesíteni, ugyanakkor jelezni azt, hogy a kölcsönös tisztelet jegyében a román lakosok is tolerálják a kétnyelvűséget.
Szigeti Enikő, a CEMO ügyvezető elnöke elmondta, hogy magánszemélyek kapuira függesztik ki a táblákat. Az önkéntesek bekopognak, és átadnak egy – esetenként magyar és román nyelven megírt – levelet, amelyben felkérik a lakókat, hogy fogadják el a táblákat. Amennyiben beleegyeznek, rögzítik is a feliratokat. Arra is kiterjedt a figyelmük, hogy a háztulajdonos anyanyelvén írott szöveg felül legyen.
– Tudjuk, hogy kezdeményezésünk csepp a tengerben, de mindenképpen jelezni szeretnénk a város döntéshozóinak, hogy a nyelvi jogok alkalmazása nem függ a lakosoktól. Természetesen azt is lejegyezzük, ki hogyan reagál a felajánlásra. Önkénteseink pedig aláíratnak egy dokumentumot, amivel igazoljuk, hogy a tulajdonos önszántából vette át és engedélyezte a táblák kihelyezését, s azt is megígérjük, ha utólag megrongálják, akkor kicseréljük – mondta Szigeti Enikő.
Horváth Kovács Ádám programkoordinátor az akció technikai oldalát fejtette ki a sajtónak. Megtudtuk: az 1.000 tábla közül 600 a "Parkolni tilos!" és 400 a "Vigyázat, kutya!" jelzésű. A szervezetnek egy magáncég ingyen ajánlotta fel a táblákat, amelyeket júniusig rögzítenek a kapukra. A megcélzott övezet: Állomás tér és környéke, főtér, Kinizsi Pál utca, Bolyai tér, a Budai Nagy Antal negyedben levő házak, a Cornisa negyed, a Vár sétány, valamint a Köves-domb és a Dózsa György utca közé eső házak (Déva utca és környéke).
– Az ötlet nem tőlünk származik, egy sepsiszentgyörgyi civil szervezet az önkormányzat támogatásával tett ki hasonló táblákat. Önkénteseinknek megvannak a megfelelő eszközeik és az engedély megszerzése után azonnal munkához láthatnak – mondta Horváth Kovács Ádám, aki hozzáfűzte, igény szerint még rendelhetnek táblákat, s remélik, hogy más cég is támogatja majd a kivitelezést.
Tóth Orsolya és Vajda Kinga önkéntesek megosztották eddigi tapasztalataikat, ugyanis már egy hete munkához láttak. Először a CEMO székhelyének utcájában (volt Kemény Zsigmond utca) kopogtak be a szomszédokhoz. Elmondták: pozitív visszajelzést kaptak, a felkeresettek dicséretesnek tartották a kezdeményezést, ahol elutasították, ott objektív okokra hivatkoztak. Volt ugyan olyan is, hogy a román ajkú tulajdonos "kimagyarázta", hogy miért nem szeretné kitenni a táblát, míg a magyarok közül többen féltek az utólagos konfliktustól, ezért nem szívesen vállalták, hogy anyanyelvükön is legyen felirat kapujukon.
A Népújság kérdésére Szigeti Enikő elmondta, hogy sem a kapu, sem a helység-, sem az utca- és intézménynévtáblák kihelyezésére nem kell helyi tanácsi határozat, hiszen a nyelvi jogokra vonatkozó romániai törvények engedélyezik a feliratok használatát. Alkalmazási szabályok szükségesek, amelyek kizárólag technikaiak (táblabetűméret, szín stb.). Tapasztalatuk azt igazolja, hogy bár nemzetközi fórumokon az ország képviselői azt hangoztatják, hogy ez a kérdés meg van oldva, alig 1%-ban használják a kétnyelvű feliratokat, ott, ahol egy-egy "bátor" intézményvezető felvállalja. Az a kérdés, hogy a törvény alkalmazásának elmulasztásáért kinek a hatáskö-rében áll Romániát felelősségre vonni? – tette hozzá, majd visszatérve akciójukra, hangsúlyozta: ezzel is azt akarják bizonyítani, hogy ha az emberekben van akarat, egymás iránti tisztelet, akkor élni lehet a jogok adta lehetőségekkel, és nem kell föltétlenül a megoldást a politikusoktól várni.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely),

lapozás: 1-30 | 31-36